Ma beszélgettünk egy kicsit. Szomorú történet rajzolódik ki, egyetemes hibák, hasonlók, mint amikből én már megjöttem. Végtelenül sajnálom. Így kibaszni valakivel. Azt hiszem jobban sajnálom, mint magamat. Ez azért nagy szó. Sőt mostanában a konstans önsajnálat és világfájdalom is alább hagyott. Az még oké, hogy valakit elhagynak. De utána pár hétre rá találni még egy kancsót, aki belerúg az emberbe, az már tényleg balszerencse. És ekkor jövök én a képbe. Most lett nyilvánvaló, hogy nem rám van szüksége. Mint barát talán tudok segíteni, de azzal ott is maradok végleg. Talán ez lesz a legjobb. Szomorú majd holnap leszek.
Ja igen, ma befejeztem A. Huxley Szép új világát. Tetszett. Elkezdtem olvasni Coelho-tól a Tizenegy percet. Harmadánál lemerült a telefon. 2 órát néztem a falat. Nem tudtam, hogy miről szól, csak megtetszett a címe. Aztán mondom miért ne. Szélesítem a szellemi horizontomat. Vicces, hogy egy gépész szakmai gyakorlaton falom a könyveket.
