Lehet a tegnap elfogyasztott alkohol bomlástermékei okozzák, de tiszta szar a hangulatom. Amint valamit elérek, elkezdek az elvesztésén aggódni, aminek az lesz a következménye, hogy általában el is vesztem. Egyszer elküldtek krétáért, mentem fel vele a lépcsőn átfutott az agyamon, hogy de rossz lenne elesni és a következő lépésnél már estem is el és összetörtem. Nem volt egy megrázkódtatás, de el kezdtem hinni benne, hogy a félelmeim beigazolódnak. Volt valahol, hogy az optimista szemlélet csak akkor nyereséges, ha a képességeinket csak kezelhető mértékben lépi túl a feladat nehézsége, különben suck out lesz.

Félek attól az érzéstől, amit hagytam megtelepedni a szívemben. Ápolgatom, gondozom, pozitív érzéseket kapcsolok hozzá, elhanyagolom a kockázatát. Mondhatni szerelmes vagyok. Igazából azt hittem kisebb érzelmi kockázatot vállalok. Legjobban attól félek, hogy kiderülne csak én lovaltam bele magam egy érzésbe, ami intenzitásban nem kölcsönös. Úgy érzem ingatag talajon állok és én leszek az első ball(f)aszt, aki repül a léghajóból. Azt hittem sikerült az érzelmeimet megszüntetni, de úgy látszik még mindig ember vagyok.

Megint hagyom, hogy egy megátalkodott rögeszmévé fejlődjön ez az egész, hogy más híján kitöltse az életemet. Lehet ez is olyan, mint a póker. Meg kell szokni a tétet.

Azt hiszem a félelmem alapja abban rejlik, hogy nem tudok hinni benne, hogy bárkinek is számítanék. Most ebből a hitemből (vagy inkább nem-hitemből) próbálom magam kitéríteni. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem. Ha holnap vége lenne ennek a kapcsolatnak, akkor nem tudnám eldönteni álom volt-e vagy sem. Olyan törékenynek érzem, mintha bármelyik reggel felébredhetnék belőle. Csak én emlékeznék rá egyre homályosabban.

Azt hiszem most ezt sikerült jól megfogalmaznom. Így már látszik, hogy micsoda egy értelmetlen picsogás, amit levágok itt. Nem kéne ennyit aggódnom. Az aggódás tönkre teszi még azt is, amit amúgy élvezni lehetne. Vége a terápiás posztnak.